"Szerintem dolga a színháznak, hogy kommentálja, amiben vagyunk, nem kell behúzni fület, farkat! Akinek ez nem illik az alkatához, ne csinálja, de akinek kedve van hozzá, miért ne tegye?" – mondja a 36 éves marosvásárhelyi Székely Csaba, a kortárs magyar irodalom egyik legkülönlegesebb személyisége. Bánya-trilógiájával (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) futott be, most jelent meg drámáinak gyűjteménye Idegenek címmel, de dolgozott az Alföldi-féle Passio XXI.-en és írt egy történetszálat a Terápia harmadik évadába is. Interjú.
Egészen más Erdély-képet mutatnak a darabjai, mint amit általában képzelünk az ott élők mindennapjairól. Nincs mézeskalács-romantika, nem jár mindenki népviseletben, viszont amellett, hogy sokat lehet derülni az emberi helyzeteken, nagyon súlyos tragédiákat, kilátástalanságot látunk. Mennyire volt tudatos törekvése, hogy megírjon egy „valódi” Erdély-képet. Egyáltalán ez a valódi Erdély?
Székely Csaba: Mindenkinek van egy Erdély-képe. Ez más egy Magyarországon élőnek, aki még soha nem volt ott, más annak, aki már járt ott. És megint más nekünk, akik ott élünk. Amit beleírtam ezekbe a darabokba, az pedig nyilván az én Erdély-képem. Én így látom, de nyilván ez sem a tökéletes valót mutatja be. Az biztos, hogy más, mint a média által évtizedek óta mutatott Erdély, és nincs sok köze ahhoz az átszellemült rajongáshoz sem, amit mondjuk szavalóesteken tapasztalhatunk.
hvg.hu: A Bányavirágba bele is írta, hogy megérkezik a magyar köztévé egy kis faluba, hogy tudósítson a székelyek nyugodt, derűs, hagyományos, romantikus életéről, miközben erről ott szó nincs.
Sz. Cs.: Bosszantó volt számomra az az egyoldalú, romantikus kép, ami a magyar turistákban élt. Ma már kevéssé foglalkozom ezzel, de ha valaki egy másfajta Erdélyre is kíváncsi, nézze meg a Bányavirágot a Pinceszínházban.
hvg.hu: Az ember, aki lerombolja az elképzelt mesevilágot. Nem egy hálás szerep. A rossz hírt hozókat soha nem szeretik. Támadták emiatt?
Sz. Cs.: Néha kaptam – magyarellenesnek neveztek és egyéb butaságokat is írtak –, de leginkább internetes kommentekben, azokat pedig nem tartom fontosnak. Bármit csinálsz, a neten lesz negatív hozzászólás. A legtöbben – erdélyiek is – örültek a darabjaimnak, mondván, egy olyan világ jelenik meg a színpadon, amely hozzájuk közelebb áll. Nem úgy fogták fel, hogy gúnyolódom rajtuk, hanem úgy, ahogy kell: mi ilyenek vagyunk.
hvg.hu: Más volt a darabok fogadtatása Magyarországon, mint Marosvásárhelyen?
Sz. Cs.: Nincs nagy különbség. Talán vannak olyan apró, finom humorok, amiket az ottaniak jobban értenek, de ez elenyésző. Egyébként nem számítottam arra, hogy Magyarországon sikere lehet a Bányavirágnak. Csizmadia Tibor rendezte meg hat éve, a közönség falja, most volt a 80. előadás.
hvg.hu: Azóta már a trilógia minden része megy a Szkénében, sőt 2013-ban az Alföldi-féle Nemzeti Színházban is megrendezte Sebestyén Aba az első részt, a Bányavirágot. Vidnyánszky Attila egy előadást sem vett át az elődje idejéből az új korszakra, ezt sem. Nem kereste azóta, hogy bemutatná ő is valamelyik művét?
Sz. Cs.: Nem, de nem is várható. Nem hinném, hogy én lennék az a szerző, akinek a darabját szívesen látná. Egyébként van Magyarországon egy fura félelem attól, hogy a darabokban aktuálpolitikával foglalkozzanak. Sok helyen hallom, hogy van ugyan politikai jellege az adott előadásnak, de aktuálpolitikával nem foglalkozik. Én nem értem ezt a félelmet. Miért ne foglalkoznánk aktuálpolitikával? Arisztophanész és Euripidész is foglalkozott vele. Nem feltétlenül olcsó kiszólásokra gondolok, de miért ne építhetnénk be egy darabba mondjuk egy jelenlegi politikust? Szerintem dolga a színháznak, hogy kommentálja, amiben vagyunk, nem kell behúzni fület, farkat! Akinek ez nem illik az alkatához, ne csinálja, de akinek kedve van hozzá, miért ne tegye?
hvg.hu: A darabjai – ha leválasztjuk róluk az erdélyi réteget – csupa kényes, tabutémáról szólnak: alkoholizmusról, korrupcióról, idegengyűlöletről. Az Öröm és boldogságban pedig a melegekről, ami azért is érdekes, mert itt egy kisebbség (erdélyi magyarok) kisebbségéről (erdélyi magyar melegek) van szó.
Sz. Cs.: Benne is van a darabban, hogy Romániában nem úgy tekintenek a melegekre, mint egy kisebbségre, hanem mint egy rakás perverzre. Szeretnénk autonómiát, legyenek kisebbségi jogaink, de a melegeknek lehetőleg inkább ne legyenek. Mint egy La Fontaine-fabulában: a kutya kijelenti, hogy egyenlőséget szeretne, és amikor odamegy a kiskutya, hogy igen-igen, ő is azt szeretne, a kutya azt mondja: na, nem veled, hanem a nagyobb kutyákkal. Mellesleg a székely autonómiától is félnék, mert azok vezetnék az autonóm tartományt, akik most politikai vezetők. Isten ments ettől!
hvg.hu: A Bánya-trilógiát rendező Csizmadia Tibor azt mondja, hogy a mondatainak van egy olyan zeneisége, amely lelöki magáról a vendégzenét. Úgy szólnak a mondatok, mint egy dal. Az Alföldi Róbert rendezte Passio XXI. című, a Sportarénában tavaly húsvétkor bemutatott darabban viszont már kész dalokat építettek be a történetbe. Ön válogatta a dalokat?
Sz. Cs.: Igen, de konzultáltam Alföldivel is. Volt, amit kicseréltünk, kivettünk, végül 10-12 dal került bele. Úgy válogattam őket, hogy folytassák, kiegészítsék a szöveget. Emiatt egyébként muszáj volt sűrűre írni a szöveget, lehet, hogy ezért ez nehezebben is volt érthető. Túl kevés mondattal kellett elmondani sok információt. De jó munka volt, és ami született belőle, azt is szerettem. A kritikusok már kevésbé voltak lelkesek.
hvg.hu: Ott már a rendező személye eleve megosztó volt, ráadásul nem vallási, hanem emberi oldalról közelítették meg a témát. Eléggé profanizálta a sztorit, hogy a Kispál és a Borz Húsrágó hídverőjét énekelte Jézus a kereszten.
Sz. Cs.: Az Alföldit kedvelő kritikusoknak sem jött be annyira, és azt sem szerették, hogy ez egy nagy, arénás produkció volt, és szerintük nem élt meg egy ekkora térben. Másoknak a zene nem tetszett.
hvg.hu: Távol áll öntől a művészi elitizmus. Kihívást talált az aréna-produkcióban?
Sz. Cs.: Igen, bármibe belevágok, amit kihívásnak érzek, de mondjuk a Zámbó Jimmy-musicalben nem vettem volna részt. Engem amúgy is érdekelnek a határok (ha vannak egyáltalán) az elitkultúra és a popkultúra között. Nem gondolnám, hogy a Passio XXI.-ben popkultúrát műveltünk. Mi művészetet csináltunk, csak úgy próbáltuk színre vinni a történetet, hogy hétezer ember be tudja fogadni. Érdekes kihívás volt, és jó művészekkel dolgozhattam, de az volt a legjobb, hogy bár jártam hittanra, fújtam ezt a bibliai történetet, de amikor elkezdtem utánanézni, hogyan éltek Jézus idejében az emberek, milyen szokásaik voltak stb., kinyílt számomra a történet, és megláttam az embert. Mi azt akartuk bemutatni, milyen az ember, aki nem egészen biztos abban, hogy vajon ő-e az a messiás, akire várnak. Abban az időben volt még vagy öt ilyen messiásszerű figura, akit szintén kivégeztettek a rómaiak, és egyikük sem lehetett biztos abban, hogy ő az.
hvg.hu: Hetek múlva választás lesz Magyarországon, amelynek az eredményét a határon túli magyarok szavazatai is befolyásolják. Ebből következik, hogy újra felkorbácsolták ezt a kérdést. Ön mit gondol erről?
Sz. Cs.: Nem vagyok politológus, közéleti kérdésekben nem nagyon szoktam megnyilvánulni, csak esetleg a darabjaimon keresztül. De ez a kérdés engem is érint. Az elképesztő, hogy ma a Demokratikus Koalíció ugyanolyan eszközökkel kampányol, mint a Fidesz: idegenekkel riogat. Csak itt mi, erdélyi magyarok vagyunk a mumus. Persze, nem elvi kérdésről van szó, ha a DK-ra szavaznánk, akkor nem lenne ezzel problémája Gyurcsányéknak. Én nem szavazok, nem is vagyok magyar állampolgár. Valószínűleg nem szavaznék akkor sem, ha az lennék, mert azt gondolom, hogy ott kell szavazni, ahol élünk. De van ez a törvény adta lehetőség, mindenki döntse el, él-e vele. Ha a haverom szavazni akar, hát tegye.
hvg.hu: Ezzel párhuzamosan a nacionalizmus és az erdélyi magyar társadalom kettéosztottsága is erősödik. Azt nyilatkozta, hogy sikeresen exportálta az anyaország a nacionalizmust Erdélybe.
Sz. Cs.: Nyilván, igény azért volt rá, a sémákat könnyen átvettük. Nagyjából ugyanaz ma az erdélyi politikai hozzáállás, mint a magyarországi. Ugyanúgy két részre szakadt a magyarság, mint Magyarországon, és ugyanúgy gondolkodnak egymásról a táborok. Már csak ezért is illúzió azt gondolni, hogy Erdély egy tisztább, érintetlen hely. Sajnos, nem maradt érintetlen. Nagyon mocsok pszichológia, hogy gyűlölettel jobban össze lehet fogni az embereket, jobban közösséggé lehet kovácsolni őket, mint mondjuk a szeretettel vagy bármilyen pozitív dologgal. Valószínűleg, az 1990 előtti kommunizmus és a magyarsággyűlölők elleni indulatok fordultak át ebbe. Igaz, most Romániában megint erősödik a magyarellenesség.
hvg.hu: Fentről, a politikától indul a magyarellenesség újra és újra?
Sz. Cs.: Szavazatszerző dolog, a politikusok pedig élnek vele. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az utóbbi időben felerősödött a sértődékenység is. Nem tudom, hogy valóban sértőnek érezzük-e, ha egy politikus mond valamit. Vagy inkább csak az van, hogy tudjuk, azt sértőnek kell találni és fel kell háborodni, hát így teszünk. Például, hogy kisebbségi pozícióban fel kell háborodni, ha a többségi politikus mond egy félresikerült mondatot. Vagy a külügyminiszternek meg kell sértődnie, be kell hívatnia a nagykövetet, ha a román kolléga mond valami hülyeséget. Ez egy kicsit infantilis viselkedés. Ha okosabbak lennénk, sértődöttség helyett humorral kezelnénk ezeket a helyzeteket.
hvg.hu: Az infantilizmus társadalmilag is tetten érhető. Mindig kell egy apafigura, aki helyettünk dönt, mert nekünk így nincs felelősségünk semmiben. Legyen az Horthy atyánk, Kádár apánk vagy a kedves miniszterelnök úr.
Sz. Cs.: A Vitéz Mihály című darabomban ezt úgy próbáltam megfogalmazni, hogy a nép szereti, ha tesznek neki egy nagy ígéretet. És mindegy, hogy ez megvalósul vagy sem, lényeg, hogyan bízhatnak abban a valakiben, aki megígérte, hogy minden jó lesz. Nem számít, ha a valóság ezt megcáfolja. Ez a nép és a zseniális vezető kapcsolata.
hvg.hu: Az Idegenek című kötetben megjelent egyik egyfelvonásos darabja a Marson játszódik egy olyan korban, amikor a Föld már lakhatatlan lesz, ezért az emberek menekülnek. A már a Marson lakó emberek propagandaminisztere viszont próbálja megutáltatni az új földlakókat a marslakókkal. Jól érezzük, hogy „nyomokban ez is valós elemeket tartalmaz”?
Sz. Cs.: Valószínűleg egyszer vége lesz ennek a menekültellenes kampánynak. Nem tudom, itt hogy viselik ezt, nekem Erdélyben nem kell mindennap szembesülni ezekkel a goebbelsi propagandára emlékeztető elemekkel. Szerintem nincs olyan normális ember, aki nem látja, hogy ez sehova nem visz, csak a politikai alternatíva hiánya miatt mehet még.
hvg.hu: Erős Ferenc szociálpszichológus azt mondta, hogy a magyar miniszterelnök is a gyerekkori sérelmeit, vágyait tükrözi vissza mai tetteiben.
Sz. Cs.: Én nem vagyok szociálpszichológus, de egy drámaíró számára lenyűgöző személyiség a magyar miniszterelnök. Az egész országot hülyék vezetik, és ott van Orbán Viktor, aki egy teljesen más, egy igazi drámai figura, bámulatos taktikai érzékkel, aki szinte a semmiből eljutott oda, hogy bármit megtehet. Ez fantasztikus! Igazi shakespeare-i hős. Elérte például, hogy ma folyton Magyarországra figyelnek az európaiak, akik eddig alig foglalkoztak ezzel az országgal. Igaz, hogy menekültellenességgel, idegenellenességgel, „Soros-tervvel” érte el, de elérte. Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége.
hvg.hu: Ha tényleg drámát írna ebből, mi lenne a vége?
Sz. Cs.: Nyilván tragédia.
