Melindát 32 évesen diagnosztizálták a sclerosis multiplex nevű krónikus betegséggel. Szívszorító történetét osztotta meg.
A sclerosis multiplex krónikus, a központi idegrendszer fehérállományának gyulladásos betegsége, melynek következtében károsodnak az idegsejtek és az idegsejteket körülvevő úgynevezett myelin. Döntően fiatal felnőttkorban jelentkezik, és az esetek felében a visszafordíthatatlan szövetkárosodás miatt rokkantsághoz vezet. A világon 2,5 millió embert érint ez az egyre súlyosbodó betegség. Magyarországon 7-8000-re tehető a sklerosis multiplexes betegek száma - írja a betegségről a Házipatika.
Ismerjétek meg Lukács Melindát, aki 2016. év végén, mindössze 32 évesen nézett szembe betegséggel. Melinda egy tízéves kisfiú édesanyja, a rengeteg kórházi kezelés, vizsgálat, rehabilitáció közepette egy étteremben dolgozik, neveli gyermekét és próbálja becsapni a saját szervezetét azzal, hogy fityiszt mutat a betegségének.
Már blogján is követhetitek életét, küzdelmeit, fájdalmait.
Ő így meséli el életének elmúlt 15 hónapját, amely kapaszkodót jelenthet minden érintettnek és családjainak...
"2016 december végén elkezdődött a kálváriám, de akkor még én is a fáradságnak tudtam be. Késő este hazaértem a munkából és csak úgy minden előjel nélkül összecsuklottam. Akkor történt az életemben egy nagyobb törés, erre fogtam, hogy kimerültem testileg, lelkileg. Ez egyébként igaz is volt.
A karácsonyi menüt már zsibbadó kézzel készítettem. A zsibbadás fokozódott, de valamilyen módon tudtam kontrollálni. Teltek a napok. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Orvoshoz mentem, aki azt mondta: kimerültség és stressz. Egyre nehezebben tudtam elvégezni a munkámat, már nem kézzel, hanem aggyal dolgoztam. Az írásom egy első osztályos gyermekéhez hasonlított.
Húztam a dolgot, szedtem össze-vissza vitaminokat, de egyre rosszabb lett minden. 2 hónapig nem éreztem a kezemet. Nehéz volt egy tányér leves. Kiesett minden a kezemből. Az embereknek feltűnt és nekem is, hogy időnként úgy közlekedem, mint aki részeg.
Egészen március közepéig kínlódtam. Hiába mentem a háziorvoshoz, tökéletes volt a lelet, szerinte semmi bajom. A vendéglátásban az ünnep ugye szent, március idusán is dolgoztam ilyen állapotban. Megérkeztek a panzióba a vendégek, és a beszédem hirtelen olyanná vált, mintha lecsúszott volna egy jóféle pálinka. Alig tudtam felkísérni őket a vendégszobába. Én magam sem értem hogyan csináltam végig a napot. Estére beestem a bárszékek közé. Mindenki azt hitte, szórakozom.
Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam egy csontkovács ismerősömet. A következő napra adott is időpontot. Még vicceltem is vele, hogy legalább az asztalán majd megismer, mert a helyi kórházban ő a boncmester. Csak hobbiként csontkovács. Azon a napon, amikor hozzá mentem, már nem tudtam elkészíteni a fiam reggelijét a suliba. Hullámzó volt az állapotom. A kezemben szinte semmi erő sem volt, ekkor már vezetni sem mertem. Gondoltam Zoli, a csontkovács, majd helyretesz.
Más már nem jutott eszembe, csak az, hogy valami begyulladt itt vagy ott, és ettől szédelgek. Az emberek ekkor már alkoholistának tituláltak. Zoli megtornáztatott. Csóválta a fejét. Azt mondta semmi gond, nyúlékony vagyok, semmi izom sincs letapadva. Írt egy telefonszámot. Egy neurológusét, azonnal hívjam fel, mondta. Megtettem. Másnapra már be is hívott a doktornő. Ekkor már minden kiesett a kezemből.
A doktornő megvizsgált. Szurkálta a kezem, a lábam. Semmit sem éreztem. Kimondta, mi a gyanú. Azt sem tudtam, mit jelent. Sürgősségi beutalóval elküldött a Flór Ferenc kórházba. Nem tudtam mi lesz, kire bízzam a gyereket, de közölte: muszáj mennem. Másnap már ott voltam a kórházban. Ott is megvizsgáltak. Mindig ilyen vékony volt? - kérdezte az orvos. 43 kiló voltam, most is ennyi vagyok.
MR-vizsgálat, meglumbáltak. Na azt senkinek sem kívánom. Közben szteroidot kaptam. Az orvos öt nap alatt felállította a diagnózist: gyógyíthatatlan beteg vagyok.
Egyedül a fiam tartott életben. Egy kedves nővér, amikor kötötte be az infúziót odasúgta: nem kell annyira elkeseredni. Tényleg? Te honnan tudod? - kérdeztem. A fülembe súgta, hogy 6 éve ugyanaz a diagnózisa, mint az enyém. Ekkor már mindkét karom szinte béna volt.
A szteroid lassan fejtette ki a hatását. Először méginkább legyengít, aztán megerősít. Ugyanazon a napon, amikor Zsuzsi a fülembe súgta, hogy van remény, felhívott a kisfiam, hogy második helyezést ért el a matematika versenyen. Iszonyúan aggódott miattam, hisz még sosem voltam kórházban. Mégis kihozta magából a maximumot. Ekkor éreztem, hogy nem szabad feladnom. Elvittek látóideg vizsgálatra. Mindenhol van gyulladásos gócom, az agyamban és a gerincemben, de a látóidegeim nincsenek begyulladva.
Nem kívánom azt senkinek se, hogy átélje, amit én. Amikor a tested felett elveszíted az önkontrollt. Tényleg igaz, hogy minden fejben dől el. Márpedig én akkor is fel akarok kelni. Azt mondják a nagyokosok: fél év, mire feldolgozod, hogy a betegséged nem gyógyítható. Bármikor lehet újra fellángolás - ezt senki sem tudja előre. Egyelőre tünetmentes vagyok. Tőlem telhetően megteszek mindent, hogy ez így is maradjon.
Igyekszem kapcsolatba kerülni a sorstársaimmal. Rengeteg SM-csoport van a közösségi oldalakon, ezeknek tagja vagyok. Nem csupán a blogommal, de az aktív jelenlétemmel is igyekszem segíteni másokon, néha csak úgy, hogy virtuálisan megfogom az illető kezét, néha pedig sírunk egymás vállán. A blogot ezért írom. Egyrészt önterápia, másrészt a többieknek segítség, hogy érezzék, nincsenek egyedül."
