"A tudatlanságból következik a kitaláció. A téves eszmék sokasága rendszerré összeállva hozza létre a kollektív tudatot, magát a társadalmiságot. Történelmi tudata csak az embernek van, és a történelemről kialakított képzeteink nemzettől, kultúrától függetlenül a tudatlanság pazar virágai. Mennél kevesebbet tudunk, annál színesebb, bűzösebb a hazugságrendszer, amelyet magunk, eleink és utódaink köré növesztünk. … A mese a mi egyetlen csápunk a valóság felé. A mese bevallja, hogy hazudik, ez az egyetlen becsületes álláspont. Az összes többi nézet, kitaláció, vallás, ideológia nem vallja be, tehát a legsötétebb, legaljasabb módon hazudik."
– olvashatjuk Spiró György Kőbéka című, önmagát mesélyként meghatározó művében, némileg talán öndefinícióként is. E különös műfajú szöveg, melynek sorai közül rendszeresen ránk vigyorog a mindentudó mesélő, egyfajta groteszk haláltáncot rop: velünk, az olvasóval, és főhősével, (Dr.) Melák Kálmánkával.
Lineáris életrajz, pikareszk valamint (le- és szét)nevelődési regény, disztópia, politikai szatíra elbeszélői fogásai rugdossák kedélyesen fenékbe egymást mesélyünk lapjain, miközben a tökéletesen hülye főszereplő hol miniszterelnök-, hol öngyilkos terrorista-jelölt, esetleg a világ egyik leggazdagabb , noha hajléktalan embere, cigány, zsidó, francia, magyar; egyik pillanatban az ENSZ főtitkárának házikedvence, a másikban pedig a legalantasabb indiai kaszt számára is megvetett halottmosó. De történjen vele bármi, Kálmánkát alapvető nyugalmából nem lehet kibillenteni; gondolkodni, beszélni nemigen tud, lényeg, hogy előbb-utóbb megetessék, esetleg fedél is legyen a feje fölött, a börtönt, verést, gyilkossági kísérleteket végül is ki lehet bírni, ha meg mindez túl nyomasztóvá válik, akkor álomba lehet merülni, szükség esetén nyitott szemmel is.
Kálmánka a honfitársunk valamikor a nem is túl távoli jövőben, ahol
- a Lágymányosi hidat, miután már volt Rákóczi-, Orbán-, Horthy- és Kádár-híd, újra Lágymányosinak nevezik,
- az ellenzék hallgatólagosan támogatja a kormány összes embertelen intézkedését, hiszen így azokat nem neki kell végrehajtania, ha majd egyszer uralomra kerül,
- az értelmiségiek közmunkások,
- a hőn áhított nemzeti egység a szegénységi bizonyítványok közösségében végre-valahára megvalósult,
- ügyintézés, infrastruktúra nincs, van viszont király, aki elrendeli, hogy a két keresztutcával rendelkező településeket várossá nyilvánítsák, így büszkén számolhat be országa exponenciálisan növekedő urbanizációjáról.
Kálmánka 193 centi és 128 kiló, 48-as cipőt visel, hol szőke és fehérbőrű, hol cigányosan kreol és olajos képű, és mivel közismerten a falu leghülyébb embere, meg is választják ispánnak, mely funkciójában egyetlen célkitűzéshez ragaszkodik állhatatosan: púposítsák fel a vasúti síneket az ő szülőhelyén, Zápon is, úgy, ahogyan egyszer Budapesten látta, kánikulában. Be is indul a kapkodó, adminisztratív semmittevés, hogy aztán Kálmánka szabotázsgyanúval rövid úton börtönbe kerüljön -- családja és faluja nagy megkönnyebbülésére.
A börtönből Kálmánka szinte azonnal a globális bűnözés és politikai konspirációk káoszába kerül, s az olvasó megtapasztalhatja, hogy a hajdanában tételezett világszellem hűlt helyén a tökéletes romlottság és esetlegesség járja haláltáncát idióta rángatózással. Faustnak az idők teljességét, Ádámnak az emberi létezés értelmét kutató utazása, az ördögi szofisztikától a mennyei harmóniáig ívelő megismerési folyamata helyett Kálmánkában és körülötte a hülyeség üressége tombol, ragadja a cselekmény bárhova: a Golf áramlatot áruló orosz maffia kaviártól roskadozó tárgyalóasztalától kezdve a neandervölgyiek genetikai öröksége ellen harcoló fajvédőkön át az embercsempészek halálkamionjának holttestektől és ürüléktől bűzlő konténeréig (s tovább).
S ha az olvasó még nem szédülne eléggé e tébolyultan röhögő haláltáncban (és időnként a túlfeszítettségtől már-már önkioltó, unalomba fulladó, groteszk poéntömegben), hát kap még egy időutazást is a nyakába: Kálmánka egyszercsak a II. Világháború vége után találja magát a Lipótmezőn, ahol ráadásul egy másik időutazóval, a Történésszel is találkozik. S míg a jobbhíján a tébolydában elszállásolt moszkoviták és a deportálásból visszatért zsidók marják egymást, Kálmánka egyszerre tudja meg, hogy miféle gaztettek fognak Rajk, Szamuely és társaik nevéhez fűződni, valamint, hogy 2007-ben hogyan válik majd az egész Lipótmező könyvtárostól, dokumentációstól, kiállítási anyagostól a semmi martalékává. Mindeközben pedig az olvasó rémülten nyugtázza, hogy történelmünk valódi eseményei zavaró zökkenésmentességgel illeszkednek a teljességgel fiktív előzmények láncolatába.
A végjátékban Kálmánka újra átesik az időkapun, hogy végre hazatérhessen Zápra, ahol vágyai szerint őt szerető családja és az ENSZ-vezetőségben megismert kedvese várja. Át is kel az aknazáron, a pengekerítésen, hogy aztán megtudhassa, hogy szülőföldje igaz, hogy ketyeg, de legalább szabad. Kálmánka nemcsak hogy a sugárfertőzésről nem tud semmit, hanem arról sem, hogy rémségesen öreg és ronda lett, akárcsak az a mellette elcsoszogó szipirtyó, akivel kölcsönösen nem ismerik fel egymásban a hajdani szép és tüzes szeretőt. És hogy miképpen nem történik meg ez a találkozás?
"…el lehetne mesélni, de nem érdemes, mert úgy kihullott ebből a történetből, mint a huzat"
– mondja mindentudó elbeszélőnk, az európai kultúra szellem-, etika- és történelemfilozófia-történetének totális lebontása közben mintegy érintőlegesen a mesélyszerkezetét is szétroncsolva.
Nincs más hátra, mint hogy Kálmánka szembesüljön azzal, hogy szülőhelye immár pusztaság, ahol ember nagyságú gombák és fává terebélyesedett gyomok között dinók legelészgetnek. De a sárgadinnye méretű füge finom, a hajdani bűzös-koszos tavacska vize mélykék, le lehet feküdni a fűbe és aludni, álmodni hajdani szeretőjéről…
Kálmánka a szántóföldön született, mint Kukorica Jancsi és egy pervertált tündérkertben, szerelemről álmodva hal meg, mint egy elátkozott Csongor, miután szembesült az Éj monológjának semmiből semmibe tartó történelmi látomásával. Csakhogy a metafizikai kétségbeesés fenségéből Spiró hazugságfolyamának következetes igazmondása semmit sem hagy meg számunkra: marad a tisztánlátás keserű röhögése.
Szerző: Szarka Judit
